Könyvajánló: Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van ⚓

Egy estét Lévay Anikó társaságában töltöttem, na persze csak képletesen. Úgy éreztem, a könyv olvasásával pár órára beköltöztem a szerző fejébe. Az itt tartózkodás nem volt túl kellemes, de annál tanulságosabb.

A könyv címe lényegre törő, nem árul zsákbamacskát. Eleinte keresetlenül direktnek találtam, de aztán rájöttem, hogy más cím nem is illene ehhez a könyvhöz.
Ugyanígy voltam a központozási, stilisztikai hibákkal is. Eleinte hiányoltam a lektori munkát, de aztán rájöttem, hogy ez a könyv így hiteles. Oké, a vesszőhibákat tényleg ki lehetett volna gyomlálni, de a stilisztikai bakik, nyelvhelyességi hibák hozzátettek a hitelességhez.

Ugyanis a kötet nem szakkönyv, ahogy a szerző is többször, határozottan hangsúlyozza. Ez egy önvallomás, és ezt azért jó figyelembe venni, mert csak egy tapasztalat a sok közül.
Anikó „kiképzett” személyiségzavaros, rengeteget olvasott, művelődött a borderline témában, és ez oda vezetett, hogy néha azt éreztem, a szakkönyvekben olvasott, tankönyvi leírásokhoz keresi magán a tüneteket.
Félreértés ne essék, nem elvitatni akarom az élményeit, csak úgy gondolom, sokszor inkább fejből írta a sorokat, mint lélekből.

Ráadásul a könyv felénél derül ki, hogy egyébként először kényszerbetegnek diagnosztizálták, ami azért nem mindegy, és több tünete is inkább arra utal, mint borderline-ra. Nem érzem túl szerencsésnek összemosni a kettőt. De hát, ugye, ez nem szakkönyv.

A kötet nem sok konkrétumot tartalmaz, amikor a tünetekre kerül sor. A szerző is megjegyzi, hogy nem konkrét eseteket fog leírni, inkább azt, hogy ő belül, lelkileg hogyan éli meg ezeket, a kapcsolatait, az élet kisebb, nagyobb történéseit.
Értem az e mögötti motivációt, és el is fogadom, valószínűleg a helyében én is inkább így tettem volna. De nekem, mint kívülállónak, vagy adott esetben egy olyan olvasónak, aki magát vagy szeretteit igyekszik elhelyezni a spektrumon, talán több fogódzót adott volna néhány konkrétum

Ha már tünetek… nekem kicsit hiányoztak a konkrétumok. Egyszer a szerző is megjegyzi, hogy nem konkrét eseteket fog leírni, inkább azt, hogy ő belül, lelkileg hogyan éli meg ezeket, a kapcsolatait, az élet kisebb, nagyobb történéseit.Értem az e mögötti motivációt, és el is fogadom, valószínűleg a helyében én is inkább így tettem volna. De nekem, mint kívülállónak, vagy adott esetben egy olyan olvasónak, aki magát vagy szeretteit igyekszik elhelyezni a spektrumon, talán több fogódzót adott volna néhány konkrétum.

Ahogy írtam, a könyv címe tökéletes. Ennél már csak akkor lehetne tökéletesebb, ha az lenne a címe, hogy „Én magam vagyok a borderline személyiségzavar”.
A szerző esetében is éreztem azt, amit már több, mentális problémával élőtől hallottam, illetve függőségek esetében is el tudok képzelni: az ember annyira azonosul a problémájával, hogy már azt sem tudja, ki lenne nélküle, ezért nem is akarja elengedni, nem akar jobban lenni.
Itt Anikót kizárólagos módon a borderline határozza meg, 100%-osan azonosul a betegségével, és látszik, ezzel mára már teljesen komfortos is. Ha hirtelen „meggyógyulna” (tekintsünk el attól, hogy egy személyiségzavarból nem lehet csak úgy meggyógyulni), konkrétan nem tudná magát definiálni.
Le is írja, hogy ideje nagy részét az önelemzés, a saját lelkéről való gondolkodás tölti ki.
Totálisan be van szűkülve, és szerintem az ilyenfajta beszűkülést nagyon fontos megérteni akkor, ha azt akarjuk, hogy egy szerettünk, segítő szakember esetében kliensünk vagy épp saját magunk jobban legyen. Kell valamit ajánlani, mutatni, felépíteni a probléma helyett, mert még néha még az is jobbnak tűnik, mint az utána maradó üresség.

Ezen kívül volt még néhány dolog, ami mély nyomot hagyott bennem:
Az egyik az, hogy amikor Anikó először terapeutához kerül, örül, hogy végre van valaki, aki ötven percen keresztül csak és kizárólag rá figyel. Hát miért is rontaná el ezt az időt olyan lehangoló dolgokkal, mint a problémáinak kivesézése. Ez is jellemző probléma lehet, főleg személyiségzavarosok esetében, de akár egy átlagos embernél is: mennyire őszinte a saját terapeutájával. Ez is a segítő szakembereknek lehet fontos, hogy igen is van olyan, hogy a kliens nem őszinte, szégyenkezik, meg akar felelni, vagy éppen rosszabbnak festi le a helyzetet, mint amilyen, mert extra törődést szeretne.
Biztos nem könnyű kiszűrni az ilyesmit, illetve nyilván az sem jó, ha az ember azonnal bizalmatlanul áll a klienshez. Csak talán fontos észben tartani, hogy ilyen is lehet…
Azon mondjuk mosolyogtam, hogy utólag szidja ezt a szakembert Anikó, hogy nem tudott neki segíteni. Hát igen, nyilván nem az övé a felelősség, amiért nem volt vele őszinte….:)

A könyvből olyan viselkedések motivációját érthetjük meg, amik külső szemmel idegesítőnek, önzőségnek hatnak.
Például annak a tipikus esete, amikor valaki csak magáról képes beszélni, és ha egy kicsit is elterelődik a téma, akkor azonnal visszafordítja önmagára, illetve aki társaságban is inkább választja a provokáló, meghökkentő viselkedést, csak hogy rá figyeljenek.
Anikó bevallja, hogy ő maga is hajlamos volt ilyenekre (de elvileg fejlődött benne, már ad teret a barátai dolgainak is a beszélgetésekben….hurrá, hurrá! – komolyan, ez szerintem nagy dolog, hogy felismerte a problémát, és változtatott is), azért, mert ha egy pillanatig nem róla volt szó, vagy nem rá figyeltek, akkor úgy érezte, mellőzve van, hogy nem fontos a személye, nem szeretik.

A másik ilyen „tünet” az volt, hogy Anikó egyszerűen nem képes elfogadni olyan véleményeket, amik az övével ellentétesek. Ez külső szemmel makacsságnak, önzőségnek tűnhet. Írja, hogy gyakran szó nélkül hagyott ott ilyen vitahelyzeteket vagy elkezdett kiabálni az ellenvéleményt megfogalmazóval. Hát, valóban nem egy szimpatikus viselkedés.
Talán az volt a könyv egyik legmegdöbbentőbb része, amikor e mögé a viselkedés mögé engedett bepillantást: leírja, hogy ilyenkor teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, és előfordul, hogy még hetekig azon rágódik, hogy akkor kinek is volt igaza az adott helyzetben. Mert hogy lehet az, hogy ő gondol valamit, de a másik nem azt gondolja, hát akkor mégis mi a valóság. Úgy érzi, ilyenkor szétesik a személyisége, nem képes magát meghatározni többé, maximálisan fenyegetve érzi magát, az egész lényét amiatt, mert valaki nem azt gondolja, amit ő.
Elmosódnak a határok az egyén és a többiek/külvilág között. És igen, ez kívülről tényleg úgy tűnik, hogy az illető önfejű, önző, tiszteletlen.

Anikó azt írja, a prognózis szerint a borderline az évek során sokat enyhül, és negyven éves korra a borderline személy akár teljesen integrálódni is tud. Anikó részben igazolja, részben nem igazolja a dolgot. A könyv végén leírja, hogy nem készít összegzést, mert hiszen még nem ért véget a története. Mégis, kedvesnek találtam, hogy nem bírja megállni, hogy valamiféle konklúziót ne vonjon le.
A konklúzió tulajdonképpen a beszűkültsége. Egyedül él, nem nagyon kontaktál senkivel, kialakította a rutinjait, a napjai nagyjából abból állnak, hogy a borderline-ságáról gondolkodik, ír. Neki így jó, mondja. És valószínűleg tényleg jó, legalább is jobb, mint ha ki lenne téve a külvilág meg nem értésének.
Hogy ez fejlődés, visszafejlődés vagy stagnálás, azt nehéz eldönteni. Talán csak szimplán túlélés, végül is mind arra játszunk.