Az unikornismalac és a váratlan rémmese - avagy szubjektív beszámoló egy gyerektáborból ⚓

Gyerekekkel dolgozni egészen más, mint felnőttekkel. A gyerekek sokkal közvetlenebbek, ami a szívükön, az a szájukon. Nem épültek még be azok a gátak és visszafogó erők, amik felnőttkorban szabályozzák a viselkedésünket.

Ha egy gyereknek nem tetszik egy gyakorlat, azt azonnal közli veled, ha elkezd unatkozni, azonnal látod rajta, viszont cserébe olyan őszinte reakciókat kapsz tőlük, amikkel be tudják magukat lopni a szívedbe.

Az utóbbi három hétben az Egyboglya Közösségi Tér által szervezett gyerektáborban dolgoztam. Hivatalosan kreatív írás foglalkozást tartottam a gyerkőcöknek, gyakorlatilag meg amikor elkezdtem a foglalkozást, én magam sem tudtam, hova fog kifutni. Nem mintha nem terveztem volna meg őket, és ne lett volna egy felépített ív a fejemben… de mint mondtam, a gyerekekkel való munka egészen más, mint felnőttekkel dolgozni…:)

Az első hetet egy aktív, sőt, mondhatni virgonc 9-10 éves csapattal töltöttem. Nagyon szerették a közös történetalkotást, amikor ők találták ki, ki legyen a sztori főhőse, mi történjen vele, hol lakjon… imádtak rajzolni is, ez nem csak rájuk volt jellemző, hanem a többi csapatra is. Ahogy telt az idő, a rajzolásos gyakorlatokat már tudatosan építettem bele az együtt töltött időbe, mert ez egy olyan tevékenység, amit szuperül lehet ötvözni a kreatív írásos foglalkozással. Ha több oldalról támogatjuk a kreativitás kibontakozását, az sosem baj, és a gyerekek képzelőerejét fejleszti, ha le is rajzolják a megalkotott szereplők történeteit, vagy fordítva: ha a lerajzolt alakokról szőnek aztán történeteket.
Így lehetett, hogy bár előzetes terveimben nem szerepelt, de megalkottuk Bélát, az unikornismalacot, aki két gyerkőc kedvencét ötvözte: az unikornist és a malacot. Róla bővebben itt írtam.

Igazán sok energiát adott az a jókedv, ami ezekből a gyerekekből kirobbant, főleg azok után, hogy a járványra utalva elmondták, hogy mennyire rossz volt az utóbbi időszak nekik. Érezhető volt az igényük az együttlétre, a valós találkozásokra, a nevetésre. Nos, ezt itt meg is kapták.

A második héten nagyobb lányokkal beszélgettem, játszottam, gondolkodtam együtt. Érezhető volt a váltás a még „ami szívemen, az a számon” korosztály és a már kamaszkorban benne lévő, saját kis világukban élő, érzékeny fiatalok között. Őket nehezebb volt aktivizálni, de amikor megtörtént, az nagyon értékés élményeket adott mindannyiunknak. Az egyik lány például egyik nap elhozta nekem a készülő regényét egy pendrive-on, hogy vigyem haza, olvassam el, majd hozzam vissza neki. Éreztem ennek a gesztusnak a súlyát – egy gyerek rám bízza a legféltettebb kincsét, az alkotását, a saját világát, ráadásul egy pendrive képében. Extrán vigyáztam rá, és ezerszer emlékeztettem magam, hogy csak el ne feledjem visszavinni neki utolsó napon. A készülő művet természetesen elolvastam, és igyekeztem nem semmit mondó visszajelzést adni neki, hanem olyat, amiből érzi, tényleg odafigyeltem az írásra. Mert tényleg, sőt, megtisztelő volt, hogy olvashattam.

A másik jó emlék erről a hétről, hogy a velük közösen alkotott történet annyira a lányok szívéhez nőtt, hogy még napokkal később is emlegették a szereplőket, illetve még találtak ki fordulatokat, folytatást a történethez. Csodás volt megtapasztalni, amit eddig is tudtam, hogy nekünk, embereknek mennyire fontosak a történetek. Történetek segítségével kapcsolódunk egymáshoz, és mindegy, hogy igaz sztoriról van szó, irodalmi műről vagy éppen egy olyan meséről, amit mi, közösen alkottunk meg, egy kreatív írás gyakorlaton. A szereplők életre kelnek, a szívünkhöz nőnek, a részünkké válnak, és fontosak lesznek nekünk. Ez igazi varázslat.

Utolsó héten mintha a két előző hét keveredett volna korosztályilag, mert kisebbek és kiskamaszok is megfordultak a csoporton. Megtapasztaltam, mennyire érzékenyek a gyerekek a világ rezdüléseire, ugyanis az ő közös történetüket sötét felhők árnyékolták be, szinte már rémmesébe illő fordulatokkal. Viszont szuper dolog, hogy egy ilyen, közösen alakított sztoriban, ahol náluk a kontroll, megélhették ezeket a negatívabb érzéseket is. Nyilván rajtuk is nyomot hagyott az előző időszak, tele vannak kételyekkel, ki nem mondott vagy akár kimondott félelmekkel, kérdésekkel – ezek manifesztálódtak ebben a történetben is.
Már az pozitív, hogy volt egy terük arra, hogy ezeket a félelmeket, negatív érzéseket áttranszformálhatták, kibeszélhették valahol.

Ezen a héten került szóba a Harry Potter is. Mindig örülök, ha kiderül a mai gyerekekről, hogy szeretik ezt az általam is kedvencnek tartott történetet. Érdekes aspektusból beszéltek az egyik leghíresebb szereplőről, erről itt írtam bővebben.

A gyerekek azt is megtapasztalták, hogy ha a közös történetben mindenki a saját verziójához ragaszkodik, és azt erőlteti, nem jutnak előre a sztoriban. Erre is volt példa: az egyik kislány mindenképpen azt szerette volna, ha a történetben szereplő család otton marad, a másik pedig, hogy elmegy valahova. Így amint hozzájuk ért a történet, mindig a saját akaratuk szerint visszavitték az eseményeket oda, ahova ők szerették volna. Így persze nem haladt előre a történet, hiszen csak körbe-körbe jártak, mondhatni ping-pongoztak az eseményekkel. Ennek a gyakorlatnak az üzenetét mindannyian elvihetjük magunkkal: csak akkor jutunk előre, ha másokkal közösen alakítjuk a történetünket, elfogadva azt az irányt is, amerre ők szeretnének haladni. Ebből és a saját irányunkból aztán kikerekedhet egy közös út.

A három hét sok is volt, kevés is… sok élmény ért, és ennyire intenzíven még sosem dolgoztam együtt gyerekekkel. Kevés is, mert amikor az ember benne van, csak úgy szalad az idő, és amikor vége, nincs más hátra, mint feldolgozni az élményeket, elrakni a tapasztalatokat, levonni a tanulságokat, és hiányolni a gyerekeket, aki ez alatt a rövid idő alatt is képesek az ember szívéhez nőni…:)