Mit keres egy irodalomterapeuta a siófoki Plázson?

Standolni akar – gondolhatjuk, de tavaly júniusban mégsem ezzel a céllal érkeztem a Balatonhoz.

A Fotel Projekt. elnevezésű kezdeményezésbe kapcsolódtam be, ami a segítő beszélgetések népszerűsítést tűzte ki céljául. Van néhány olyan, számomra fontos ügy, amihez nagyon szívesen adom az időmet, energiámat, szakértelmemet, figyelmemet, térítésmentesen is, hogy ezzel hozzájáruljak valami általam értéknek tartott építéséhez. A segítő beszélgetések destigmatizációja pont ilyen.

Pszichológusok, coachok, önreflexióra hajlamos barátok, önismeretüket fejleszteni vágyó kliensek és persze irodalomterapeuta kollégák között forogva a szemem se rebben, ha valaki elárulja, terápiába jár. Sőt, általában elkezdek lelkesedni, hogy szuper, hogy dolgozik magán, és szívesen hallgatom, amennyit szeretne megosztani élményeiről.
Ám néha, a saját burkomból kitekintve még mindig szembesülök azzal, hogy előfordul, hogy ott a stigma azon, aki felvállalja, hogy segítséget kér.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne legyen ez takargatnivaló titok. Ahogy azt sem titkoljuk, hogy tornázni járunk, a testünk karbantartása céljából, vagy orvoshoz megyünk a fizikai fájdalmainkkal. Miért kellene ugyanezeket szégyellni, ha a lelkünkről van szó?
Sose felejtem el, amikor egyszer a pszichológustól hazafelé összefutottam egy ismerősömmel. Persze megkérdeztük egymástól, ki honnan jön éppen. Először azt mondta, edzésről, majd, amikor mondtam neki, hogy én pszichológustól, akkor vallotta be, hogy hát, ha már ezt én így felvállalom, akkor elárulja, hogy amúgy ő is onnan.

Tavaly két olyan kezdeményezésben is részt vettem irodalomterapeutaként, ami a segítő beszélgetések destigmatizációját tűzte ki céljául, most időben az elsőről írok, egy későbbi blogposztban pedig beszámolok a másikról is.

A Fotel Projektet 2019 tavaszán hívták életre szervezői, Tóth Szilvia, Visi Márton és Pilisi Konrád. Küldetésük, hogy „felszabadítsák az évtizedes, esetleges negatív beidegződésektől a pszichológushoz, segítőhöz járás misztériumát és népszerűsítsék az önismereti utakat, mint önsegítés, felelősségvállalás lehetőségét.”

Több helyszínen is kitették a tavalyi év folyamán ikonikus piros foteljeiket, és volt, ahol regisztrációval, de volt ahol szó szerint az utcáról beesve lehetett beülni egy-egy segítő szakember mellé, és beszélgetni vele bármiről, akármiről.

Én a siófokra kitelepülő csapatot erősítettem, ahova Huszár Annamária, kedves irodalomterapeuta kolléganőm kapcsán kerültem. Molnár Csilla, szintén kedves irodalomterapeuta kolléganőmmel felváltva vártunk a hozzánk érkezőket.

Hogy milyen volt a sok fürdőruhás strandoló között, „teljes díszben”, vagyis az alkalomhoz megfelelő utcai ruhában, a strand füvén egy piros fotelben várni az érkezőket, a lángososok és fröccs standok szomszédságában? Érdekes, bevallom.
Minden elismerésem azoknak a bátor jelentkezőknek, akik bevállalták, hogy egy ilyen lazulós helyszínen, ami általában nem az önvizsgálatról és mély gondolatokról szól, eljönnek beszélgetni egy kicsit.

Ez a helyszínválasztás, ha talán nem is ösztönöz a mély lelki mélységekben való megmártózásra (minek, ha lehet a Balantonban is?), arra tökéletes emlékeztetőnek bizonyult, hogy mindenhova cipeljük magunkkal saját megküzdési módjainkat, saját kérdéseinket, azokat a csomagokat, amiken nap, mint nap dolgozunk.

És ezt a munkát nem kell egyedül végeznünk. A segítség ott van, elérhető, csak keresni kell. Ha mered kérni, akkor lesz, aki segít, olyan módon, ahogy arra neked ott és akkor szükséged van. Megtapasztalhatod, milyen az, amikor akár csak egy órára, de nem egyedül cipeled a terheket, amikor valaki megtartó figyelemmel van veled együtt. És megérzed, mennyivel könnyebb így. Szóval, ha úgy érzed, segítségre van szükséged, ne szégyelld kérni, keresni. Meg fogod találni a saját segítőidet. Akár a Plázs egy eldugott sarkában, árnyas fák alatt, két lángos között is.